Egy szemtanú visszaemlékezései XIX.

4 hónapok ezelőtt 50

  


Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

(A visszaemlékezések előző részei elolvashatók a Maszek történelem rovatcím alatt.)

 

Az állomásról jövet első utam, fogadalmamnak megfelelően, a templomba vezetett. Éppen szentmise volt, s így, mosdatlanul, piszkosan, éhesen nem akartam beljebb menni, az előcsarnokban töltöttem néhány percet. Hazamenet egy kislány a nyakamba ugrott. Nem ismertem. Egy szintén elhurcolt barátom leánya volt.

Hazaérkezésemkor az egész családom az uccán volt. Egy asszony, aki meglátott a templomban, sietett újságolni hazajövetelemet. A szeretetteljes üdvözlések után első utam a hálószobánkba vezetett, ahol térden állva adtam hálát a Jóistennek. A három év és két hónap alatt kétszer sikerült, egy-egy napi kenyéradag feláldozásával, őrök útján rövid kis életjel-levélkéket hazajuttatni. Voltak azonban lelketlen emberek, akik halálhíremet terjesztették. Kisebb gyermekeim a hosszú távollét alatt, elfelejtettek, már nem ismertek, sőt az első napokban idegenkedtek.

Két héten keresztül folyvást jöttek a látogatók, akik közül meg kell emlékeznem a róm. kath. egyháztanács kiküldötteiről, élükön Sörös János esperes-plébánossal, akinek akkor azt mondottam, hogy nem hiszem az Istent.

Ő erre ezt kérdezte: „Te ennyire elromlottál?”

Válaszom erre ez volt: „Hinni annyit jelent, hogy az ember magáévá tesz valamit, amit nem tud érzékeivel felfogni, vagyis amit nem lát, nem hall, nem érez. Éppen ezért én nem mondhatom, hogy hiszek Istenben. Én nem hiszem ezt, de egyenesen állítom, hogy van Isten. Én sokszor határozottan éreztem az Isten segítségét, irányító ujját, mert e nélkül nem kerültem volna haza, szeretteim körébe.”

Egy teljes évig, kivéve a templomot, sehová sem mentem. Egy év letelte után a cukorkagyárba kerültem, ahol ládákat szegeztem. Innen, ugyanolyan munkára, a vakok intézetébe lettem áthelyezve. Azután a saját házunkban lévő kocsmában dolgoztam, s végül a gyümölcsfelvásárló telepen ismét ládákat készítettem.

Fogságom ideje alatt itt minden megváltozott. Azonnal láttam, hogy egy előttem teljesen ismeretlen rendszer van kialakulóban. A hatóságok és hivatalok vezetői vagy elmenekültek, vagy az elhurcolások áldozatai lettek. A hivatalok és üzletek feliratait nem tudtam elolvasni, még kevésbé megérteni. A hivatalos nyelvet nem ismertem, a hivatalnokokat nem értettem. Bármennyire is törekedtem az új helyzetbe beleilleszkedni, nehezen ment. Így történt egyszer, hogy amikor bementem egy irodába, úgy köszöntem: „Do szvidanyija”. Az ott ülő igazgató elnevette magát. Úgy gondoltam, hogy őnéki ilyen mosolygó természete van, hogy ő mindenkit mosolygással fogad. Távozásomkor a „zdravsztvujtye” köszönést használtam. Később az egyik tisztviselő figyelmeztetett, hogy a két köszönést felcseréltem. Beléptemkor azt mondtam: „Viszontlátásra!”, távozásomkor pedig: „Legyen üdvözölve!” Csak akkor tudtam meg az igazgató mosolygásának okát.

Egyszóval, bár odahaza voltam, idegenben éreztem magam. Nem csoda, hogy gyakran eszembe jutott egy, a munkácsi temetőben lévő sírfelirat: „Meghaltam, mert szívem nem tudott hazát cserélni.” Én nem követhettem az igaz magyart. Nékem még élni kellett, élni családom, kicsiny gyermekeim érdekében. Így aztán két elhatározás született bennem. Az egyik az, hogy mindent meg kell tenni Magyarországra való költözésünk érdekében. A másik pedig: lehetőleg távoltartani magam minden hivatalos ténykedéstől és kerülni a színházat és egyéb szórakozóhelyeket.

Elhatározásomat tett követte. Azonnal írtam a moszkvai magyar nagykövetségnek és elküldtem okmányainkat. Ezeket egyévi ottpihenés után, minden indoklás nélkül visszaküldték. 1956 februárjában ismételten írtam, a kapott kérdőíveket kiállítottam, s okmányokkal elláttam. Kétévi vajúdás után ismét minden indoklás nélkül visszaküldték. Így az első elhatározásom, minden törekvésem dacára, eddig nem sikerült.

A második elhatározásomat a szórakozásra vonatkozólag eddig 99 százalékban betartottam, de a hivatalos ténykedést illetően megszegtem. Véleményem szerint, magyar szempontból, kötelességem volt megszegni. Az első szülői értekezleten, melyen a magyar nyelvű iskolában részt vettem, a szülői tanács elnökévé választottak. Ekkor a mi iskolánk csak hétosztályos volt, melynek elvégzése egyetemi felvételre nem jogosított. Ugyanakkor Munkácson csaknem az összes orosz és ukrán nyelvű iskola 10 osztályos középiskola volt. Az érdekelt szülők között volt egynéhány lelkes magyar, akikkel szinte élvezet volt a 10 osztályos magyar középiskola megszervezése érdekében harcolni.

Ez a harc teljes két esztendőn keresztül folyt. Gyakran összehívtam a szülői értekezletet és küldöttségeket menesztettünk a tanfelügyelőhöz, a polgármesterhez, Ungvárra és Kievbe. Írtam, szaladgáltam, s mindenütt ott voltam, ahol a magyar iskola érdekében veszekedni kellett. A kievi minisztérium mindjárt első kérvényemre engedélyezte a 10 osztályos magyar iskolát. A helyi sovinizmus azonban még a minisztériumi rendelkezésnél is erősebb volt. Amikor a kapott engedély birtokában felkerestem az illetékes hatóságot, azt a választ kaptam, hogy 10 osztályos magyar iskola részére nincs helyiség.

Hiába adtunk be többféle javaslatot, sőt, még azt is vállaltuk, hogy közadakozásból és önkéntes munkával megnagyobbítjuk iskolánkat, hiába hivatkoztunk arra, hogy gyermekeink kényszerítve vannak a falvakba járni iskolába. Minden törekvésünk, minden érvelésünk hiábavalónak bizonyult. Amikor egyszer Ungváron a területi tanfelügyelőnek azt találtam mondani, hogy mégis tűrhetetlen állapot, hogy a városi gyermek a hét osztály elvégzése után csak falun folytathatja a tanulmányait, azt válaszolta, hogy ezen túl már így lesz. A régi rendszerekben a falusi gyermek a városban jött művelődni, most már a városi gyermek járhat falura.

 

A képen: Munkácsi városkép 1957-ból.

Forrás: Fortepan.

 

Olvassd el a teljes cikket/Forrás
Linkgyűjtemény és linképítés Linkgyűjtemény és linképítés - Egyéb Linkkatalógus - Linkcsere - 5 linket 1-ért! LinkTÁR-TOP

Ezeken is elérhetőek vagyunk